Kultúrák találkozása: évek óta Magyarországon él és dolgozik a brazil Isabella Rezende, aki többek között hazája válogatottjának erőnléti edzője. Egy igazán temperamentumos, pozitív életszemléletű szakemberrel beszélgettünk.

A brazil női kézilabda válogatottban folyó erőnléti munkáról tartott igencsak energikus és sok hasznos infomációt tartalmazó előadást Isabella Rezende, a nemzeti együttes erőnléti edzője. Az NB I/B-s Szigetszentmiklós NKSE-nél, valamint a TFSE női kosárlabdacsapatnál is dolgozó szakembert kérdeztük.

„Több sportágat kipróbáltam gyerekként, például a röplabdát – amely nagyon népszerű a lányok körében – vagy a cselgáncsot is – tekintett vissza a kezdetekhez Isabella. – Iskolai keretek között több sportággal meg lehetett ismerkedni, így jött a kézilabda is ötödik osztályos koromban. Szerelem volt első látásra! Futottam, dobtam, ütköztem, mindezeket nagy intenzitással. Sok iskoláskorú fiatal kézilabdázik Brazíliában, a probléma akkor kezdődik, mikor befejezed a tanulmányaidat, hiszen nem nagyon vannak profi klubok, nincs igazán perspektíva. Egyetemen folytattam tanulmányaimat, emellett regionális ligákban szereplő csapatokban kézilabdáztam. Nagyon erős egyetemi bajnokság van Brazíliában, a legbüszkébb arra vagyok, hogy egyszer a hetedik helyen végeztünk, amely nagyon szép eredmény volt egy állami felősoktatási intézménytől.”

Isabella szemei előtt a következő cél lebegett: irány Európa!

„Portugáliába költöztem, ahol elvégeztem a mesterképzést, emellett egy első osztályú csapatban, a Colegio de Gaia-ban játszottam – mesélt az Ibériai félszigeten töltött időszakról. – Emlékezetes másfél év volt ez a játékoskarrierem szempontjából is, nagyon örültem, hogy végre megtapasztalhattam az európai kézilabdakultúrát is, amelynek intenzitása nem hasonlítható semmihez, rengeteget futottunk! Az országban nem számítottunk nagycsapatnak, mégis sikerült bejutni a Portugál Kupa négyes döntőjébe, amely nagy élmény volt számomra. Inkább a fizikális párharcok voltak az erősségeim, mintsem a futás, így a játék gyorsabbá válásával úgy éreztem, inkább a tanulmányaimra kell összpontosítanom, nem tudtam a kettőt megfelelően összeegyeztetni. Nem voltam olyan nagyon ügyes a labdával, de másoknak tudtam segíteni a fejlődésben. Már Braziliában is belekóstoltam az edzői szakmába, majd Portugáliában éppen annál a csapatnál lettem erőnléti edző, ahol előtte kézilabdáztam. Ezért is költöztem Európába, hogy ezzel a sportággal tudjak foglalkozni, és hogy elérjem azt, amiről álmodtam.”

A következő állomás már Magyarország volt, amelyhez sokkal jobban kellett alkalmazkodnia az erőnléti edzőnek.

„Az Erasmus-program keretében jöttem Szigetszentmiklósra – tárta fel hazánkba költözésének okát. – Természetesen tisztában voltam vele, hogy milyen erős a magyar kézilabda, így amikor egy idő után megkérdezték, hogy szeretnék-e itt maradni és dolgozni, akkor rögtön igent mondtam. Először a szigetszentmiklósi női együttesénél, majd a brazil női válogatottnál lettem erőnléti edző, mindeközben a TFSE kosárlabda csapatnál is munkát vállaltam. A két sportág sokban hasonlít, de azért jelentős különbségek is vannak, főként a fizikai párharcok terén. Kosárlabdában például a harcok inkább a pozícióért folynak, de az ugrások szempontjából is másra kell helyezni a fókuszt. Nagyon hasznos volt ezeket megtapasztalni.”

Adódik a kérdés: milyen különbségeket lát az európai és hazája kézilabdakultúrája között egy brazil erőnléti edző, aki korábban játékos is volt?

„Ha a mentális részét nézzük, mi, brazilok hangosak vagyunk, üvöltünk, harcolunk a végéig, „megőrülünk a pályán” – világosított rá honfitársai jellemzőire. – Sokan mondták is, meg tapaszaltam, hogy a magyaroknál sokszor előfordul, hogy azt érzik, ki fognak kapni, valami rossz fog következni, több a negatív gondolat. Ezen próbálok segíteni, pozitivitást csempészni a mindennapokba. Mi, brazilok szeretünk viccelődni, akár még táncolunk is. Fizikai, technikai – mint például lövés, irányváltás, ugróerő – és taktikai szempontból viszont a magyarok egy lépéssel előrébb járnak. Akár már hat-hétéves korban megismerkednek a sportággal, ami nagy előny, ezzel szemben sok brazil játékos csak 14 évesen kezdi el. Általánosságban elmondható, hogy az európaiak rendszerben gondolkodnak, jobban értik a kézilabdát, kötöttebben játszanak, mi pedig kreatívabbak vagyunk. Ez abból fakad, hogy talán jobban alkalmazkodunk, illetve más sportágakat is kipróbálunk gyerekkorunkban. Kétfajta megközelítés, amelynek megfelelő vegyítése nagyon jó lehet.”

Új kultúra, új nyelv, új szokások: vajon, hogyan éli mindennapjait egy ízig-vérig brazil lány hazánkban?

„Nagyon szeretem Magyarországot és Budapestet, amely egy nagyszerű város, rengeteg lehetőséggel – mondta el Isa. – A kultúra természetesen különböző, amivel ismerkedni, amihez alkalmazkodni kellett. De az egész ország tetszik nekem, nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg és szerencsés vagyok, hogy azt csinálom, amit szeretek. Úgy gondolom, hogy a sportban tevékenykedők sokkal nyitottabbak, szórakoztatóbb és kalandvágyóbb emberek. Őszinte leszek, úgy vélem, a brazil kaják a lejobbak a világon, de a magyar ételek is nagyon finomak. Pörköltek, csirkepaprikás, töltött káposzta, pogácsa… És nagyon szeretem a leveseket, például a gulyáslevest.  Ami közös, hogy mindkét ország konyhája változatos és tele van házias ízekkel.”

A szakember nem csüggedő temperamentummal további terveiről is beszélt.

„Terveim szerint maradok Magyarországon még néhány évig, hiszen itt erős, jól szervezett bajnokság van, ráadásul itt lesz a világbajnokság is 2027-ben, ám abban biztos vagyok, hogy nem leszek itt örökre. Szeretném élvezni az itt töltött időt!”